„Az Orvosi pióca olyan, mint egy élő gyógyszerkönyv, tükrözi az ember fiziológiáját”
(Roy T. Sawyer, piócabiológus)

Az ókortól kezdve írásos bizonyítékaink is vannak a pióca használatára, alkalmazták az Egyiptomiak, említi az indiai Susruta (Kr.e. 600-100), gyógyított vele és a mai napig gyógyít az ayurvédikus orvoslás. Az indiai mitológia Dhavanatarija az egyik kezében a nektárt a másikban piócát tart.

Említi Galenus (Kr.e. 199-129) és a görög Colophoni Nicandros (Kr.e. 30-20) is ír róla Alexipharmacia c. tankölteményben.
Használják Kínában, része az arab gyógyításnak és Olaszországban az un. Salernói iskola (Schola Medica Salernitana) is alkalmazza.
Európában és így Magyarországon is a XVII. századig uralkodó alapelv a nedvtan, a hippokratészi humorális patológia szellemében a nedvek egyensúlyának helyreállítására használják.

A humorális patológia alaptétele, hogy a testben keringő négy fő nedv a vér, fekete epe, sárga epe és a nyálka egyensúlya az egészség, ezek egyensúlyának felborulása a betegségek okozója. Ezen elv érvényesül a magyar népi gyógyászatban is, amikor a nedvek pangását érvágással, hánytatással, izzasztással, hashajtással, ingerterápiás eljárásokkal vagy piócázással szüntették meg.
A piócás gyógyítás alkalmazása a XVIII. században érte el a csúcsát Nyugat-európában, főleg Franciaországban, ahol a francia katonaorvos Brussais (1772-1838) hatására szinte minden betegségre a piócákat használták. Sajnos a túlzott használat (akár 80-100 piócát is tettek egy betegre), nem tett jót sem a piócáknak, sem a betegeknek. Így lett ez az időszak a piócás gyógyításban a hírhedt „vámpírizmus kora”. 1828-ban már százmillió darabot használnak fel, így a legfontosabb „Materia Medica”. Ezt a hatalmas igényt valamiből ki kellett elégíteni, mivel ekkor még tenyészetek nem voltak, a természetes vizekből gyűjtötték be a piócákat és túlzott „lehalászás” miatt 1850-re gyakorlatilag kiirtják az állományok nagy részét. 
A XIX. század végén elterjedő elmélet (Virchow 1821-1902), miszerint a betegségeket baktériumok okozzák, véget vet a pióca nyugat-európai pályafutásának, és a mindmáig tartó bakteriofóbiában a fertőzésektől való alaptalan rettegés száműzi a gyógyításból a kis doktorokat.

A feledés homálya nem sokáig fedi e hasznos kis lényeket, hiszen a XX. század elején J.B. Haycraft (1857-1922) felfedezi, hogy a pióca garatban és szájban található egy anyag, ami a testben és a testen kívül is megakadályozza a vér alvadását. Ezt az anyagot hirudinnak nevezi el, a pióca latin neve után. E felfedezés után a pióca gyógyhatására a vérelvonás gyógyító hatásán kívül is lehet racionális magyarázatot adni. A piócanyál kivonása nagyon költséges eljárás volt, egy felnőtt embernek szükséges adaghoz 80 piócát kellett felhasználni. Hazánk híres és a piócás szakirodalomban méltatlanul mellőzött zoológusa Apáthy István (1863-1922) 1897-ben írt egy dolgozatot „Az Orvosi piócza nyakmirigyének alkotása és működése (tekintettel a mirigyváladék klinikai használatára)” címmel. Ebben leír egy általa kidolgozott módszert, amelynek segítségével mindössze öt piócából is megfelelő mennyiségű hirudint lehet kivonni. 
Ettől az időszaktól kezdve,  a piócás gyógymód fejlődése töretlen volt, egészen a II. világháborúig, amikor a Heparin felfedezése és a trombózis, embólia megelőzésében való használata, ismét a háttérbe szorította ezeket a hasznos kis lényeket.
Áttörést az 1985-ös év hozott, amikor az öt éves Guy Condelli nevű kisfiú leharapott fülét, a műtét után fellépő vénás torlódás károsító hatásától, a Dr. Joseph Upton által felhelyezett piócák mentették meg. Dr. Upton jól ismerte a piócák gyógyhatását, hiszen katonaorvosként a vietnami háborúban alkalmazta azokat. Az eset híressé tette az orvost és a piócákat is, így a gyógymód ismét bekerült a klinikai orvoslás módszerei közé.

A piócás gyógyítás története Magyarországon

A pióca régóta ismert a magyar népi orvoslásban, az idők kezdete óta méltó helyet foglal el ott és gyakorlatilag az 1970-es évekig meg is őrízte helyét és szerepét olyannyira, hogy eddig az időszakig még a patikákban is lehetett kapni. A piócás gyógymód ismert voltát nyelvi bizonyítékokkal is alá lehet támasztani. Az orvosi pióca régi nevei nadály, vérszippó igen régi nyelvemlékeinkben is szerepelnek, már a XIII. században felbukkannak „nadalthov”, „nodalos”, „nadal” formában. Az ősi földrajzi nevekben, pedig „Nadálytó”, „Nadálysár” alakban fordulnak elő.

A nadály ősi magyar szavunk, amelynek gyöke a NAD, ennek változata a NED, amely a nedv szavunkban is benne van. A nadály am. nedély, azaz nedvben élő vagy nedv szívó, amely jelentések tökéletesen szemléltetik a pióca lényegét. Érdekességként megjegyzem, hogy ugyanez a gyök található a nátha eredetileg nádha vagy nedhe szavunkban. Az állat másik, szláv eredetűnek tartott neve a pióca is igazolhatóan magyar szó. E változat nevét a szívásról, ivásról kapta, az eredeti szó a iócza, ióka lehet, amely az 1508-ban keletkezett Döbrentei-kódexben is szerepel: „Én boromat én tejemvel ióm.” = ivám alakban. A szláv nyelvek is megőrízték pijavce, pijavice, pijavka formában.
Írásos formában a XVI. századtól állnak rendelkezésünkre bizonyítékok. A XVIII. században Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában is felbukkan (1774).

A nadályok igazi ismerői a réti emberek, csíkászok, pákászok, nadályosok voltak, akik a gyógynövények mellett a piócát is gyűjtötték és árusították.
Volt is kereslet a kis jószágra, hiszen a XIX. század elejétől csak Franciaországban, a párizsi kórházakban évi 6-8 millió piócát használnak fel. Ezek túlnyomó része Magyarországról kerül el Nyugat-Európába. A kereslet növekedése magával hozzá a szabadrablást, így lecsapnak a hiénák a magyar „vadászterületekre” és 1834-ben már rendeletet kell hozni és szabályozni a piócák fogási idejét, módját, szállítását és rendelkeznek a tenyésztésről is. A gyorsan kiépülő kereskedelmi láncok közvetítésével a magyar piócák eljutnak Amerikába és Afrikába is. 
A rablógazdálkozásnak hamarosan meglesz az eredménye, amit nem a kereskedők szállítanak el, azt elviszi a vizes élőhelyek lecsapolása, így az élőhelyét vesztett pióca lassan visszaszorul a rejtett lápok és lassú folyású vizek rejtekébe.

Ha a hivatalos és polgári gyógymódok közül el is tűnik egy időre, a nép körében töretlen a becsülete és megkeresik, használják is éppen úgy, mint nagyanyáik. A paraszti porta nélkülözhetetlen kelléke az ablakban tartott piócásüveg, amiben mindig úszkál néhány példány a kis doktorból.
A nép hite szerint a pióca kiszívja a rossz, tört vért és megindítja a pangó nedveket, hiszen pangó vízben él és az ősi hasonító, rokonító szemlélet szerint a „hasonlót a hasonlóval”, azaz „kutyaharapást szőrivel” elv érvényesül. Tették is mindenhová ahol a bajt sejtették, a nyakszirtre, fejre, májra, lapockák közé vagy éppen a visszeres lábra.