A közelmúltig a falvakban volt egy szép szokás: az általános udvariassági szabályok figyelembe vételével mindenki köszönt mindenkinek, ezzel kifejezve és erősítve a közösségi összetartozás érzését. Úgy vélem, hogy ez a hagyomány érdemes a megőrzésre, a fennmaradásra, ezért – mintegy figyelmeztetésképpen- ráköszöntem a nebulóra: a szeme sem rebbent. Egy tinédzser nemköszönésének számos magyarázata lehet: így demonstrálja, hogy ő már nem gyerek, s mint ilyen már szakított a korábbi évek szülők által kikényszerített, kellőképpen meg nem indokolt, gépies, nem őszinte, halálosan unt köszöngetéseivel; az is lehet, hogy mint „ifjú lázadó” így demonstrálja a felnőttekkel szembeni egyfajta ellenállását; előfordulhat, hogy – korosztályi sajátosságként- rosszkedvű, elégedetlen, haragszik az egész világra, és ezért nincs kedve köszönni. Sajnos van még egy lehetőség, amelyik a legnyugtalanítóbb mind között: azért nem köszön, mert ezt látta, ezt tanulta a felnőttektől.

Elkezdtem célirányosan figyelni a település utcáin szembejövő ismerős arcokat, de a fiatalabb férfiak köszönése, a hölgyek visszaköszönése igen gyakran elmaradt. Gondoltam, hogy ez nem helyi sajátosság, s erről nem sokkal később meg is győződhettem, amikor egy közeli kisvárosba mentem bevásárolni. Volt olyan üzlet, ahol sem az üdvözlő köszönésemre, sem az elköszönésemre, sőt még a „boldog húsvéti ünnepek”-re sem reagált senki: élen az üzletvezetővel. Fáradt, közömbös tekintetükből ezt olvastam ki: „Ez meg mit akar itt?!”
Ezen élmények hatására mostanában sokszor eszembe jut egykori egyetemi hallgatótársnőm reakciója egy hasonló helyzetben, amikor megkérdezte: „Vissza is én köszönjek?!”