A fatüzeléses sparhelt használata valódi tudomány volt. A háziasszonyok pontosan tudták, hogy a reggeli begyújtás után mennyi idővel érdemes nekiállni a sütésnek, melyik fa ad egyenletes parazsat, és hogyan kell a tűzteret úgy táplálni, hogy se ki ne hűljön, se túl forró ne legyen. A sütemény típusától függően más-más technikát alkalmaztak: a kenyértésztának más hőfok kellett, mint egy érzékeny piskótának.

A sparhelt kezelése olyan összetett tudomány volt, amit csak évek alatt lehetett elsajátítani. A tapasztalt háziasszonyok már a tűz hangjából tudták, mikor kell még egy hasáb fa, és a platnin táncoló vízcseppek mozgásából olvasták ki a hőmérsékletet.

Míg a vastag falú kemence tökéletes volt kenyérsütéshez, a sparhelt sütőterében elkészítése igazi művészet volt. A tészta először a sütő alsó részébe került, ahol a kezdeti hő segítette a kelését. Amikor pedig már szépen emelkedett, ügyesen kellett időzíteni az áthelyezését egy magasabb szintre, hogy egyenletesen süljön át, de ne égjen meg a teteje.

Az ötvenes-hatvanas években a sparheltet lassan felváltották a gáztűzhelyek. A háziasszonyok számára ez forradalmi változást jelentett: nem kellett többé hajnalban tüzet rakni, és a hőfokot is könnyebb volt szabályozni. De mint minden forradalom, ez is új kihívásokat hozott magával.

A nyolcvanas években aztán megjelentek az egyre modernebb készülékek: először a pontosabb hőfokszabályzós gázsütők, majd a kombinált tűzhelyek, végül a digitális kijelzős elektromos sütők. A receptek is átalakultak: már nem "közepes lángon" vagy "forró sütőben" kellett sütnünk, hanem pontosan 180 fokon, 22 percig.