A rákgyógyászat nagy kihívása és a kapszaicin válasza

Az onkológiai kutatások egyik alapproblémája, hogy olyan vegyületet találjanak, amelyik pusztítja a rákos sejteket, de megkíméli az egészségeseket. A tumorsejtek biológiailag nagyon hasonlítanak a normál sejtekre, ezért ez rendkívül nehéz feladat. A kapszaicin pontosan azért keltette fel a kutatók figyelmét, mert a kísérletekben szelektíven hat – a rákos sejtek elpusztulnak tőle, míg az egészséges szövetek ellenállóbbak.

Hogyan pusztítja el a kapszaicin a tumorsejteket?

A folyamat neve apoptózis, vagyis programozott sejthalál. Ez a sejt saját önpusztító mechanizmusa, amely egészséges szervezetben mindennapi és szükséges folyamat – az elhasznált vagy hibás sejtek így tűnnek el, anélkül hogy a környező szöveteket károsítanák. A rákos sejtek viszont éppen ezt a mechanizmust kapcsolják ki, és így tudnak korlátlanul szaporodni. A kapszaicin lényegében visszakapcsolja ezt a kikapcsolt önpusztítást.

A folyamat kulcsszereplője a TRPV1 receptor – az a fehérje, amelyet csípésérzetként érzékelünk chilievés közben. A rákos sejteken is megtalálható ez a receptor, és amikor a kapszaicin kapcsolódik hozzá, kalciumionok áramlanak be a sejtbe. Ha a kalciumszint a sejten belül egy kritikus érték fölé emelkedik, a mitokondriumok elindítják a sejt lebontását – beindul az apoptózis. A hatás tehát nem kívülről érkező mérgező támadás, hanem a sejt saját halálprogramjának belülről történő aktiválása.

A mechanizmus ráadásul nem kizárólag a TRPV1-en keresztül működik. A kutatók azonosítottak egy másik receptort is, a TRPV6-ot, amely például a kissejtes tüdőráknál játszik szerepet. Emellett a kapszaicin a p53 fehérjét is stabilizálja – ezt a tudományos köznyelv „a genom őrzőjeként" tartja számon, hiánya vagy hibája számos rákfajtában megfigyelhető.

Milyen ráktípusokon mértek hatást?

A kapszaicin tumorsejt-ellenes hatásával foglalkozó vizsgálatok széles spektrumot fednek le. Prosztatarákos sejteken a sejtszaporodás gátlását és apoptózis kiváltását mérték, in vitro és állatkísérletes körülmények között egyaránt. Kissejtes tüdőrákos sejteknél a kalpain-útvonal aktiválását figyelték meg, ami sejthalálhoz vezetett – ezt szintén igazolták állatkísérletekben is. Vastagbélrák esetében a kapszaicin a p53 fehérje stabilizálásával sejtciklus-leállítást idézett elő in vitro vizsgálatokban. Gyomorrákos modellekben a gyulladásos citokinek szintjét csökkentette, és lassította a tumornövekedést, in vitro és állatkísérletes szinten egyaránt. Hólyagrák esetén a tNOX enzim gátlása révén állította le a sejtciklust, míg melanómánál a TRPV1-en keresztüli p53 aktiválás váltott ki apoptózist – mindkettőt in vitro környezetben.

Miért nem lett még gyógyszer a kapszaicinből?

Az eddigi vizsgálatok túlnyomó többsége petricsészében zajlott, márpedig az emberi szervezet egészen más környezet. Szájon át bevéve a kapszaicin nagy részét az emésztőrendszer feldolgozza, és csak töredéke jut el a véráramba olyan formában, amely hatni tudna a tumorsejtekre. Az adagolás is problémát jelent, mert azok a dózisok, amelyek petricsészében hatékonyak, emberi szervezetben gyomorégést, hányingert és bélirritációt okoznának – a terápiás és a mellékhatást okozó mennyiség között nincs elég széles biztonsági sáv. Egyes vizsgálatok nagyon magas dózisnál a rákos sejtek szaporodását serkentő hatást is mutattak, ami szintén jelzi, hogy az adagolás kulcskérdés.

A kutatók jelenleg célzott szállítási rendszereken dolgoznak: nanorészecskékbe csomagolva, liposomális formában vagy helyi alkalmazással igyekeznek megoldani, hogy a kapszaicin lassan, pontosan a tumorsejtek közelében szabaduljon fel.

Állatkísérletek és a kutatás jelenlegi szintje

Az in vitro eredmények után a következő lépcső az állatkísérleteké, és itt is vannak biztató adatok. Prosztatarákos egérmodellekben a kapszaicin lassította a tumorok növekedését és csökkentette az áttétek kialakulásának arányát. Hasonló eredményeket mértek vastagbél- és gyomorrákos modellekben is, ahol a gyulladásos folyamatok csillapításán keresztül lassult a tumor terjedése. Fontos megjegyezni, hogy az állatkísérletek és az emberi szervezet között óriási a különbség – ami egérben működik, az emberben nem feltétlenül hoz azonos eredményt.